Az egyik legnehezebben gyakorolható készség, képesség. Hogy a zsigerből való érzelmi-ösztönreakciót szabályozni, kontrollálni tudjuk. Van egy kis leheletnyi különbség a két fogalom között, az előbbi mederbe terelést jelent inkább, az utóbbi pedig el,- vagy lefojtást.
De kezdjük egy picit az elejétől: ha nem is Ádám-Évától, hanem a legegyszerűbb emberi működéstől. Ha valami stressz ér bennünket, akkor alapvetően háromféle módon reagálunk rá: a közismert „üss vagy fuss” reakció, és van a harmadik, amiről kevesebb szó esik: a dermedtség, a lefagyás, a „halottnak tettetés” – amíg a veszély el nem hárul. Ez három alap „ösztön sürgősségi állapotot” jelent, melynek érzései: harag, félelem, fásultság (levertség). Hosszú távon ezekből lesz szorongás, agresszivitás és depresszió.
Minden embernél valamelyik ösztönreakció domináns: amikor stressz éri a személyt, van, aki támad vagy visszaüt, nekimegy, van, aki félrehúzódik, elmenekül, és van, aki leblokkol, szóhoz sem tud jutni, cselekvésképtelen. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy minden formában ne reagálnánk néha-néha, de mégis van egy általánosan jellemző reagálási módunk. Ez az un. zsigeri reakciónk. Nincs rá hatásunk, megelőzi a gondolkodást, a magasabb kognitív képességeket, ha tetszik, ha nem tetszik, ez a túlélés ösztöne.
A csecsemőnél, kisgyereknél kontrollálatlan módon működik, aztán az emberré válás útján megtanuljuk több-kevesebb sikerrel kezelni, mert ha nem, akkor nagyon nagy őrültségeket produkálhatnánk. (gondoljunk bele, ha egy áruház polcai között egy tizenéves, huszon,- vagy akárhányas ledobná magát a földre, mert nem találta meg a kedvenc fagyiját, és ott toporzékolna)
Nos, a legkézenfekvőbb kérdés az egész érzelmi intelligencia kérdésben, az az, hogy ezeket a zsigeri reakciókat, ki és feltörő érzelmeket hogyan tudjuk szabályozni. A szabályozás fogalmát hangsúlyozom, mert a kontroll – ahogy említettem – egyfajta elfojtást, harcot jelent, és az nem vezet jóra. Egy szemléltető hasonlattal: a mélyről feltörő víz esetében sem mindegy, hogy gát nélkül áramlik és eláraszt minden útjába kerülő bármit, vagy amikor nagy a gát, gyűl és gyűl a víz, addig amíg kirobban és akkor minden kötél szakad, – vagy pedig mederbe kerül, és úgy folyik tovább, nem veszélyeztetve semmit és senki életét. Ugyanígy a szabályozatlan érzelmek is, ha felszínre törnek, elvihetnek rombolásba és a romlásba, míg a szabályozott mederrel rendelkezők felbukkannak és jól behatárolt keretek között megnyilvánulnak.
Vegyünk három hétköznapi példát az alap ösztön reakcióra: egy személynek a stresszre a harag az ösztönreakciója. Ha beszólnak, ha idegesítik, ha számon kérik, ha dugóba kerül, ha hülyének nézik (legalábbis így gondolja vagy érzi), stb. Csípőből reagál, (vissza)támad, ha pedig hosszabb ideig el kell fojtania a haragját, akkor egy örökös „hebrencs” állapotban leledzik, akihez az ember nem tudja, hogy hogyan szóljon, mert ki tudja…Ismerős? Nagyon sokszor vagyunk olyan helyzetben, hogy nem tudunk odavágni, lekiabálni a fejet, ordítani egyet, stb. Ehelyett nyelünk egy nagyot és felbukkanó düh megmarad a véráramban és tovább mérgez. Lassan, de biztosan…
A másik érzelmi reakció, amikor az ember fiát-lányát a stresszhatásra félelem fogja el: ha valaki beszól, ha el kell intézni valamit, ha nem teljesít jól, ha nem tud megfelelni, stb. Visszahúzódik, elmenekül, ha pedig nem tud a helyzetből kiszállni, akkor hosszú távon szorongóvá válik, és pszichomszomatikus tünetekkel küzd: gyomorideg (gyomorfekély), fejfájás, pánik, stb. Van természetesen egyéni és kollektív reakció is. Az utóbbiért nem kell messze menni, az elmúlt hónapokban össztársadalmi szinten a stressz általános aggodalmat, szorongást váltott ki. A szorongás a hosszan tartó félelem kifinomult változata.
A harmadik stresszreakció a ledermedtség, amikor „köpni-nyelni” nem tud az ember, sem támadni, sem elmenekülni. Csak áll vagy ül, és jó esetben utólag jön rá, hogy mit és hogyan is kellett volna mondani vagy cselekedni…ez is ismerős, nemde?. Ennek az alapérzése a fásultság, szomorúság, ami később depresszióvá „fejlődhet”. Nem tud megbirkózni a helyzettel, az élettel, hosszú távon cselekvés,- és döntésképtelenség jellemzi. Mint ahogy kezdődik a „Négyszögletű kerek erdő” -ben (Lázár Ervin), a Szomorúság: „Átszivárog az ablaküvegen, betelepszik a szobámba. A fekete feketébb lesz tőle, a barna barnább, a pirosok kialusznak, elszürkülnek a sárgák, megfakulnak a kékek, a zöldek, mint a hamu.”
Ahhoz, hogy a folyamatok hosszú távon ne betegítsenek meg, vannak megoldások és módszerek. Ha tudatosan figyelünk ezekre, akkor könnyebben elkerülhetők. Tulajdonképpen azon képességeink fejlesztéséről van szó, amik megkülönböztetnek az állati viselkedéstől… ha stressz ér bennünket, akkor nem vicsorítunk és harapunk, vagy elfutunk, hanem megoldjuk.
Most előállhatnék az 5 vagy 10 szuperhasznos és titkos dologgal, aminek segítségével mindezt növelhetjük magunkban a mindennapi életben, de valójában csak kettőt szeretnék említeni: a nyugati-keresztény gondolkodásmódban az ima, a keleti szemléletű gondolkodásmódban pedig a meditáció segít a legtöbbet. Mindkettőről kimutatták tudományosan is, hogy hozzájárul a magasabb rendű kognitív képességek fejlődéséhez, erősíti az önszabályozást, azt, hogy az ösztönös reakciókat jó mederbe tudjuk terelni. Nem igaz, hogy bármelyik szellemi hagyományt gyakorló személyben is ne lennének ezek a primitív ösztönök. Megvannak. Csak képes, mint a jó lovas a zabolátlan ló mozdulatait, kitöréseit kordában tartani, megzabolázni.
A másik kézenfekvő módszer, amit lehet gyakorolni az, hogy kimondjuk, beszélünk róla…pofonegyszerű, nem? Hát nem. És visszatérünk az első fázishoz, hogy mindenekelőtt tisztában kell(ene) lennünk a bennünk lévő érzelmeknek, folyamatoknak, hiszen csak akkor tudunk róla kommunikálni, ha tudjuk, hogy mi zajlik belül. (Nézd, most engem ez nagyon felbosszantott, elszomorított, félelemmel tölt el…)
A jó hír az, hogy ez egy végtelenül izgalmas és érdekes folyamat, valójában soha nem lehet megunni…minden nap és minden helyzet örökös kihívás és változás.
Az egyik legnehezebben gyakorolható készség, képesség. Hogy a zsigerből való érzelmi-ösztönreakciót szabályozni, kontrollálni tudjuk. Van egy kis leheletnyi különbség a két fogalom között, az előbbi mederbe terelést jelent inkább, az utóbbi pedig el,- vagy lefojtást.
De kezdjük egy picit az elejétől: ha nem is Ádám-Évától, hanem a legegyszerűbb emberi működéstől. Ha valami stressz ér bennünket, akkor alapvetően háromféle módon reagálunk rá: a közismert „üss vagy fuss” reakció, és van a harmadik, amiről kevesebb szó esik: a dermedtség, a lefagyás, a „halottnak tettetés” – amíg a veszély el nem hárul. Ez három alap „ösztön sürgősségi állapotot” jelent, melynek érzései: harag, félelem, fásultság (levertség). Hosszú távon ezekből lesz szorongás, agresszivitás és depresszió.
Minden embernél valamelyik ösztönreakció domináns: amikor stressz éri a személyt, van, aki támad vagy visszaüt, nekimegy, van, aki félrehúzódik, elmenekül, és van, aki leblokkol, szóhoz sem tud jutni, cselekvésképtelen. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy minden formában ne reagálnánk néha-néha, de mégis van egy általánosan jellemző reagálási módunk. Ez az un. zsigeri reakciónk. Nincs rá hatásunk, megelőzi a gondolkodást, a magasabb kognitív képességeket, ha tetszik, ha nem tetszik, ez a túlélés ösztöne.
A csecsemőnél, kisgyereknél kontrollálatlan módon működik, aztán az emberré válás útján megtanuljuk több-kevesebb sikerrel kezelni, mert ha nem, akkor nagyon nagy őrültségeket produkálhatnánk. (gondoljunk bele, ha egy áruház polcai között egy tizenéves, huszon,- vagy akárhányas ledobná magát a földre, mert nem találta meg a kedvenc fagyiját, és ott toporzékolna)
Nos, a legkézenfekvőbb kérdés az egész érzelmi intelligencia kérdésben, az az, hogy ezeket a zsigeri reakciókat, ki és feltörő érzelmeket hogyan tudjuk szabályozni. A szabályozás fogalmát hangsúlyozom, mert a kontroll – ahogy említettem – egyfajta elfojtást, harcot jelent, és az nem vezet jóra. Egy szemléltető hasonlattal: a mélyről feltörő víz esetében sem mindegy, hogy gát nélkül áramlik és eláraszt minden útjába kerülő bármit, vagy amikor nagy a gát, gyűl és gyűl a víz, addig amíg kirobban és akkor minden kötél szakad, – vagy pedig mederbe kerül, és úgy folyik tovább, nem veszélyeztetve semmit és senki életét. Ugyanígy a szabályozatlan érzelmek is, ha felszínre törnek, elvihetnek rombolásba és a romlásba, míg a szabályozott mederrel rendelkezők felbukkannak és jól behatárolt keretek között megnyilvánulnak.
Vegyünk három hétköznapi példát az alap ösztön reakcióra: egy személynek a stresszre a harag az ösztönreakciója. Ha beszólnak, ha idegesítik, ha számon kérik, ha dugóba kerül, ha hülyének nézik (legalábbis így gondolja vagy érzi), stb. Csípőből reagál, (vissza)támad, ha pedig hosszabb ideig el kell fojtania a haragját, akkor egy örökös „hebrencs” állapotban leledzik, akihez az ember nem tudja, hogy hogyan szóljon, mert ki tudja…Ismerős? Nagyon sokszor vagyunk olyan helyzetben, hogy nem tudunk odavágni, lekiabálni a fejet, ordítani egyet, stb. Ehelyett nyelünk egy nagyot és felbukkanó düh megmarad a véráramban és tovább mérgez. Lassan, de biztosan…
A másik érzelmi reakció, amikor az ember fiát-lányát a stresszhatásra félelem fogja el: ha valaki beszól, ha el kell intézni valamit, ha nem teljesít jól, ha nem tud megfelelni, stb. Visszahúzódik, elmenekül, ha pedig nem tud a helyzetből kiszállni, akkor hosszú távon szorongóvá válik, és pszichomszomatikus tünetekkel küzd: gyomorideg (gyomorfekély), fejfájás, pánik, stb. Van természetesen egyéni és kollektív reakció is. Az utóbbiért nem kell messze menni, az elmúlt hónapokban össztársadalmi szinten a stressz általános aggodalmat, szorongást váltott ki. A szorongás a hosszan tartó félelem kifinomult változata.
A harmadik stresszreakció a ledermedtség, amikor „köpni-nyelni” nem tud az ember, sem támadni, sem elmenekülni. Csak áll vagy ül, és jó esetben utólag jön rá, hogy mit és hogyan is kellett volna mondani vagy cselekedni…ez is ismerős, nemde?. Ennek az alapérzése a fásultság, szomorúság, ami később depresszióvá „fejlődhet”. Nem tud megbirkózni a helyzettel, az élettel, hosszú távon cselekvés,- és döntésképtelenség jellemzi. Mint ahogy kezdődik a „Négyszögletű kerek erdő” -ben (Lázár Ervin), a Szomorúság: „Átszivárog az ablaküvegen, betelepszik a szobámba. A fekete feketébb lesz tőle, a barna barnább, a pirosok kialusznak, elszürkülnek a sárgák, megfakulnak a kékek, a zöldek, mint a hamu.”
Ahhoz, hogy a folyamatok hosszú távon ne betegítsenek meg, vannak megoldások és módszerek. Ha tudatosan figyelünk ezekre, akkor könnyebben elkerülhetők. Tulajdonképpen azon képességeink fejlesztéséről van szó, amik megkülönböztetnek az állati viselkedéstől… ha stressz ér bennünket, akkor nem vicsorítunk és harapunk, vagy elfutunk, hanem megoldjuk.
Most előállhatnék az 5 vagy 10 szuperhasznos és titkos dologgal, aminek segítségével mindezt növelhetjük magunkban a mindennapi életben, de valójában csak kettőt szeretnék említeni: a nyugati-keresztény gondolkodásmódban az ima, a keleti szemléletű gondolkodásmódban pedig a meditáció segít a legtöbbet. Mindkettőről kimutatták tudományosan is, hogy hozzájárul a magasabb rendű kognitív képességek fejlődéséhez, erősíti az önszabályozást, azt, hogy az ösztönös reakciókat jó mederbe tudjuk terelni. Nem igaz, hogy bármelyik szellemi hagyományt gyakorló személyben is ne lennének ezek a primitív ösztönök. Megvannak. Csak képes, mint a jó lovas a zabolátlan ló mozdulatait, kitöréseit kordában tartani, megzabolázni.
A másik kézenfekvő módszer, amit lehet gyakorolni az, hogy kimondjuk, beszélünk róla…pofonegyszerű, nem? Hát nem. És visszatérünk az első fázishoz, hogy mindenekelőtt tisztában kell(ene) lennünk a bennünk lévő érzelmeknek, folyamatoknak, hiszen csak akkor tudunk róla kommunikálni, ha tudjuk, hogy mi zajlik belül. (Nézd, most engem ez nagyon felbosszantott, elszomorított, félelemmel tölt el…)
A jó hír az, hogy ez egy végtelenül izgalmas és érdekes folyamat, valójában soha nem lehet megunni…minden nap és minden helyzet örökös kihívás és változás.
Powered by Flybuilt
