Apa ideges, fáradt, lobbanékony, anya rosszkedvű, melankolikus és nyúzott. Ez egy teljesen mai hétköznapi valóság. Egy közös nevező van mindkettőjükben: azt szeretnék, hogy gyerekük, gyerekeik boldog(ok) legyen(ek). A gyerek szintén fáradt, álmos, szorong és sokat játszik vagy nézi a játékokat, filmeket, többnyire technikai eszközön. A valóság és a vágyott dolog alig van köszönő viszonyban egymással.
Nézzük először a boldogságot: ma “boldogságtrend” van. Kutatják, keresik eme kék madarat és oly ritka az az ember, aki megtalálja. Ha megtalálja egyáltalán, oly gyorsan elillan, hogy alig veszi észre. Legtöbbször utólag döbben rá, hogy igen, “akkor tulajdonképpen nagyon boldog voltam…az egy boldog időszak volt”. Popper Péter mondja, hogy “az elégedettség az lehet egy tartós állapot, de a boldogság nem.”
Feltevődik a kérdés, hogy miért keressük, hajszoljuk és vágyunk rá folyamatosan és szeretnénk a gyerekeket is mindig boldognak látni. Eszembe jutott egy “bűnbak” ebben a dologban – ha már mindenképp szeretnénk valamiféle magyarázatot találni – és ez pedig nem más mint a mese. Aki hallott mesét gyerekkorában –márpedig az emberek jó része hallott mesét – óhatatlanul találkozott többször is azzal a kifejezéssel, befejezéssel, hogy “boldogan éltek, míg meg nem haltak.” Ebből fakad(hat) egy olyan hit, elképzelés és vágy, hogy boldogan kellene élnünk, míg meg nem halunk. Természetesen ez csak egyféle magyarázat. Ettől még jó hinni a mesékben :-).
Egy mélyebb lélektani megközelítéssel van az emberi pszichében egy olyan archaikus, békebeli “tudás”, amiről a legtöbb embernek ha nem is “tudatos tudása”, de legalább sejtése van. Arról, hogy valamikor, valahol ebben része volt, átélte, a lelke legmélyén emlékszik rá. Valami “paradicsomi” állapot halvány emlékfoszlánya. Akit pedig még inkább érdekel a lelke legmélye, ő bizony elkezd keresni, kutatni és hosszú, fáradságos munkával rá is találhat a belső kincsre. Szemben azzal, aki azt hiszi, hogy mindezeket kívülről fogja megtalálni. Hogy meg fogja adni a párkapcsolat, a gyerek, a munka, a pénz, a ház, satöbbi. De ezekről a legtöbb esetben kiderül, hogy nem adják meg, nem biztosítják. Még az egészség sem tartható fenn csak külső dolgokkal. Ahhoz mindenképp szükség van a belső muníciókra: pozitív, kellemes, jó érzésekre, felszabadító, derűlátó gondolatokra és gondolkodásmódra.
Természetesen nem olyan egyszerű ezeket megvalósítani, amikor az élet “terhes”, nyomaszt és rohan, de ha nem munkálkodunk ezen folyamatosan, akkor valóban “elrohan” mellettünk az élet. A pozitív pszichológia nagyjai és az utóbbi évek kutatásai egyaránt felfedték, hogy a boldog, sikeres élet legmarkánsabb mutatói azok az emberi kapcsolatok. A gyümölcsöző, támogató, együttérző kapcsolatok. Közösségben, családban, párban, társadalomban. DE, a jó emberi kapcsolat kiindulópontja az önmagunkkal való jó kapcsolat. Ez az alfája és omegája.
És visszatértünk oda, ahonnan elindultunk: a boldogság, az elégedettség elsődlegesen a bensőnkben való kereséséhez, felfedezéséhez, majd “tartósításához”. Ha csak egy pillanatra belegondolsz abba (nehéz feladat!) hogy mindazok a dolgok amik az életedben körülötted vannak, amik téged “boldoggá tesznek”, személyek, tárgyak, munka stb. eltűnnének, megsemmisülnének, te azt túlélnéd-e és újra tudnál-e mindent kezdeni? Ha igen a válasz, akkor van belső muníciód és belülről építkezel, ha nem, akkor azt jelenti, hogy a külső dolgoktól teszed függővé az életedet. Nem kell messzire menni abban, hogy mennyire külső tényezőktől függnek a mindennapjaink, gondoljunk csak arra, hogy egy mai 17 éves kamasznak milyen az, ha nincs két hétig!!! (na jó, legyen 1 hét) mobiltelefonja. Elképzelhetetlen.
A belső munkával viszont nem lehet időt spórolni. Azt nem lehet gyorsított tempóban kipipálni, hogy na ez is megvolt, mehetünk tovább. Az egy életen át tartó folyamat. Már annak, aki ennek nekifog. Valójában lehet sokkal izgalmasabb és érdekesebb az önismereti út és munka, mint a boldogságot keresni.
Rövidre fogva, a boldogsághajszolásnak az az árnyoldala, hogy a mindennapi élettel járó kellemetlen vagy negatívnak nevezett érzéseket igyekszünk nem tudomásul venni. Mintha nem lennének fájdalmaink, terheink, bosszúságaink és hosszú a lista. Olyan társadalmi tendencia alakult ki, mintha mindig csak a napos oldal létezne. Ebben igen jelentős része van a szociális médiának. Mert ott mindenki nyaral és telel és boldog. Ugyanakkor meredeken növekszik a fogyasztása az antidepresszánsoknak, altatóknak, nyugtatóknak, a gyerekeknél pedig a mentális leterheltségből fakadó szorongások és figyelemzavarok jelenléte.
Az önismereti úton felfedezhető, hogy vannak kellemes és kevésbé kellemes érzéseink, érzelmeink és ezeknek milliónyi árnyalatait tapasztalhatjuk úton-útfélen.
Az érzelmi fejlesztés, az érzelmi intelligencia legalapvetőbb tézise abból áll, hogy mindenféle érzelemhez jogunk van és természetes.
Természetes a düh, a szomorúság, a fájdalom, a csüggedés, a tehetetlenség érzése és így tovább, és azért sorolom szándékosan az ún. negatív érzéseket, mert ezeket van tendenciánk eltussolni, szőnyeg alá söpörni. “Igen, persze, nemrég váltunk el, de hamar túl lettünk rajta, a gyereken sem látszik semmi különös, jól vette az akadályokat.” És lehet, hogy pár évtized múlva szakemberhez kell fordulnia, hogy tudja valóban feldolgozni a veszteséget, a gyászt, a fájdalmat. Az, hogy a gyerek lelke, akárcsak a teste gyorsabban regenerálódik, az nem azt jelenti, hogy nem viselik meg a történtek. Csak legfeljebb nem beszél róla, mert nem szokás.
Az ajánlatom és tanácsom az, hogy szokjuk meg. Tudomásul venni azt, hogy léteznek elkeserítő, hervasztó, bénító érzéseink, gondolataink, és ez rendjén van. Jönnek, mennek, felütik fejüket, elmúlnak. Utána elfoglalják helyüket a tágas, szívmelengető, örömteljes pillanatok, órák, napok, és utána ismét beborul az ég. A gyerekek esetében pedig – a felnőttek által – ezeknek az ismertetése és alkalmazása hozza számukra a legnagyobb stabilitást és egyensúlyt. Ahogy Popper Péter mondta: “Nem kell mindig jól járni”, erre azt mondanám, hogy nem kell a gyereknek mindig boldognak lennie. És nekünk, felnőtteknek sem.
Fotóforrás: pixabay.com
Apa ideges, fáradt, lobbanékony, anya rosszkedvű, melankolikus és nyúzott. Ez egy teljesen mai hétköznapi valóság. Egy közös nevező van mindkettőjükben: azt szeretnék, hogy gyerekük, gyerekeik boldog(ok) legyen(ek). A gyerek szintén fáradt, álmos, szorong és sokat játszik vagy nézi a játékokat, filmeket, többnyire technikai eszközön. A valóság és a vágyott dolog alig van köszönő viszonyban egymással.
Nézzük először a boldogságot: ma “boldogságtrend” van. Kutatják, keresik eme kék madarat és oly ritka az az ember, aki megtalálja. Ha megtalálja egyáltalán, oly gyorsan elillan, hogy alig veszi észre. Legtöbbször utólag döbben rá, hogy igen, “akkor tulajdonképpen nagyon boldog voltam…az egy boldog időszak volt”. Popper Péter mondja, hogy “az elégedettség az lehet egy tartós állapot, de a boldogság nem.”
Feltevődik a kérdés, hogy miért keressük, hajszoljuk és vágyunk rá folyamatosan és szeretnénk a gyerekeket is mindig boldognak látni. Eszembe jutott egy “bűnbak” ebben a dologban – ha már mindenképp szeretnénk valamiféle magyarázatot találni – és ez pedig nem más mint a mese. Aki hallott mesét gyerekkorában –márpedig az emberek jó része hallott mesét – óhatatlanul találkozott többször is azzal a kifejezéssel, befejezéssel, hogy “boldogan éltek, míg meg nem haltak.” Ebből fakad(hat) egy olyan hit, elképzelés és vágy, hogy boldogan kellene élnünk, míg meg nem halunk. Természetesen ez csak egyféle magyarázat. Ettől még jó hinni a mesékben :-).
Egy mélyebb lélektani megközelítéssel van az emberi pszichében egy olyan archaikus, békebeli “tudás”, amiről a legtöbb embernek ha nem is “tudatos tudása”, de legalább sejtése van. Arról, hogy valamikor, valahol ebben része volt, átélte, a lelke legmélyén emlékszik rá. Valami “paradicsomi” állapot halvány emlékfoszlánya. Akit pedig még inkább érdekel a lelke legmélye, ő bizony elkezd keresni, kutatni és hosszú, fáradságos munkával rá is találhat a belső kincsre. Szemben azzal, aki azt hiszi, hogy mindezeket kívülről fogja megtalálni. Hogy meg fogja adni a párkapcsolat, a gyerek, a munka, a pénz, a ház, satöbbi. De ezekről a legtöbb esetben kiderül, hogy nem adják meg, nem biztosítják. Még az egészség sem tartható fenn csak külső dolgokkal. Ahhoz mindenképp szükség van a belső muníciókra: pozitív, kellemes, jó érzésekre, felszabadító, derűlátó gondolatokra és gondolkodásmódra.
Természetesen nem olyan egyszerű ezeket megvalósítani, amikor az élet “terhes”, nyomaszt és rohan, de ha nem munkálkodunk ezen folyamatosan, akkor valóban “elrohan” mellettünk az élet. A pozitív pszichológia nagyjai és az utóbbi évek kutatásai egyaránt felfedték, hogy a boldog, sikeres élet legmarkánsabb mutatói azok az emberi kapcsolatok. A gyümölcsöző, támogató, együttérző kapcsolatok. Közösségben, családban, párban, társadalomban. DE, a jó emberi kapcsolat kiindulópontja az önmagunkkal való jó kapcsolat. Ez az alfája és omegája.
És visszatértünk oda, ahonnan elindultunk: a boldogság, az elégedettség elsődlegesen a bensőnkben való kereséséhez, felfedezéséhez, majd “tartósításához”. Ha csak egy pillanatra belegondolsz abba (nehéz feladat!) hogy mindazok a dolgok amik az életedben körülötted vannak, amik téged “boldoggá tesznek”, személyek, tárgyak, munka stb. eltűnnének, megsemmisülnének, te azt túlélnéd-e és újra tudnál-e mindent kezdeni? Ha igen a válasz, akkor van belső muníciód és belülről építkezel, ha nem, akkor azt jelenti, hogy a külső dolgoktól teszed függővé az életedet. Nem kell messzire menni abban, hogy mennyire külső tényezőktől függnek a mindennapjaink, gondoljunk csak arra, hogy egy mai 17 éves kamasznak milyen az, ha nincs két hétig!!! (na jó, legyen 1 hét) mobiltelefonja. Elképzelhetetlen.
A belső munkával viszont nem lehet időt spórolni. Azt nem lehet gyorsított tempóban kipipálni, hogy na ez is megvolt, mehetünk tovább. Az egy életen át tartó folyamat. Már annak, aki ennek nekifog. Valójában lehet sokkal izgalmasabb és érdekesebb az önismereti út és munka, mint a boldogságot keresni.
Rövidre fogva, a boldogsághajszolásnak az az árnyoldala, hogy a mindennapi élettel járó kellemetlen vagy negatívnak nevezett érzéseket igyekszünk nem tudomásul venni. Mintha nem lennének fájdalmaink, terheink, bosszúságaink és hosszú a lista. Olyan társadalmi tendencia alakult ki, mintha mindig csak a napos oldal létezne. Ebben igen jelentős része van a szociális médiának. Mert ott mindenki nyaral és telel és boldog. Ugyanakkor meredeken növekszik a fogyasztása az antidepresszánsoknak, altatóknak, nyugtatóknak, a gyerekeknél pedig a mentális leterheltségből fakadó szorongások és figyelemzavarok jelenléte.
Az önismereti úton felfedezhető, hogy vannak kellemes és kevésbé kellemes érzéseink, érzelmeink és ezeknek milliónyi árnyalatait tapasztalhatjuk úton-útfélen.
Az érzelmi fejlesztés, az érzelmi intelligencia legalapvetőbb tézise abból áll, hogy mindenféle érzelemhez jogunk van és természetes.
Természetes a düh, a szomorúság, a fájdalom, a csüggedés, a tehetetlenség érzése és így tovább, és azért sorolom szándékosan az ún. negatív érzéseket, mert ezeket van tendenciánk eltussolni, szőnyeg alá söpörni. “Igen, persze, nemrég váltunk el, de hamar túl lettünk rajta, a gyereken sem látszik semmi különös, jól vette az akadályokat.” És lehet, hogy pár évtized múlva szakemberhez kell fordulnia, hogy tudja valóban feldolgozni a veszteséget, a gyászt, a fájdalmat. Az, hogy a gyerek lelke, akárcsak a teste gyorsabban regenerálódik, az nem azt jelenti, hogy nem viselik meg a történtek. Csak legfeljebb nem beszél róla, mert nem szokás.
Az ajánlatom és tanácsom az, hogy szokjuk meg. Tudomásul venni azt, hogy léteznek elkeserítő, hervasztó, bénító érzéseink, gondolataink, és ez rendjén van. Jönnek, mennek, felütik fejüket, elmúlnak. Utána elfoglalják helyüket a tágas, szívmelengető, örömteljes pillanatok, órák, napok, és utána ismét beborul az ég. A gyerekek esetében pedig – a felnőttek által – ezeknek az ismertetése és alkalmazása hozza számukra a legnagyobb stabilitást és egyensúlyt. Ahogy Popper Péter mondta: “Nem kell mindig jól járni”, erre azt mondanám, hogy nem kell a gyereknek mindig boldognak lennie. És nekünk, felnőtteknek sem.
Fotóforrás: pixabay.com
Powered by Flybuilt
