A szülőknek általában meg kell felelni, a tanároknak úgyszintén, a barátokról nem is beszélve. Főleg kisiskolás korban, ha nem olyan a gyerek, amilyen az „elvárt”, ha kilóg, ha más, akkor kiközösítik. Pl. ha túlsúlyos, lassú, vannak érdekes hobbijai (pl. sárkányok, kis állatok stb.), rendetlen, túl értelmes vagy kevésbé. Nagyon sok okot lehet találni arra, hogy „kilógjon” a sorból. Nagyobbaknál meg a piszkálás, cikizés, beszólás az mindennapos történet.
Az elfogadás, az elismerés és tolerancia nem korunk vezető érzelmi erősségei közé tartoznak sem felnőtt, sem gyerektársadalomban. Azt szoktam néha felvetni, hogyha tudatosan nem akarnánk fejleszteni, minél többet nyújtani tárgyban, élményben, külön és különleges órákban, akkor is fejlődne a gyerek azzal, amit lát. Mert utánoz. Beszédet, olvasást, gesztust, kütyühasználatot, érzelmeket és viselkedést.
Ha azt látja, hogy anya és apa este leülnek otthon egymással szembe és beszélgetnek a napi történésekről, megélt kellemes és kellemetlen dolgokról, majd együtt megvacsoráznak, akkor igényelni fogja a beszélgetést és bensőséges biztonságot talál otthon. Ha nem is az elején, vagyis akkor, amikor látja, akkor majd később, amikor „beérik”.
Ugyanakkor még ez sem biztosíték arra, hogy mindent megbeszél a szülővel. Akkor sem, ha nagyon jó viszonyban vannak. Pont azért. Mert a gyerek tudja, hogy a szülője azt szeretné, hogy boldog legyen. Hogy ne legyenek fájdalmai, kételyei, ne legyen szomorú, csalódott. És legtöbbször ez miatt nem mesél otthon. A lelke mélységeiről keveset. Mert az anyai szívnek bármi, ami fáj a gyereknek, ha kívül, ha belül, ugyanúgy fáj mintha sajátja lenne, vagy néha még jobban. Ilyen a természete.
Egy másik nagyon fontos tényező, amit kevésbé alkalmaznak a szülők, illetve a felnőttek, akik speciel nem ezzel foglalkoznak: hogy leginkább a gyerekkel történő dolgokra, cselekvésekre kérdeznek rá: mi volt a suliban? Mi történt veled ma? És a gyerek jó esetben elmeséli a történéseket, kevésbé jó esetben csak annyit válaszol, hogy semmi különös. Amire jobb rákérdezni az, hogy: hogy érzed magad most? Hogy érezted ma magad a suliban? Mitől jól, mitől rosszul, és akkor kezdődhetnek az „árnyalatok”. Az elején még kissé szokatlannak tűnhet ez a kommunikációs forma, de rövid időn belül bele lehet jönni. Hogy beszélgessünk az érzéseinkről, pozitívokról és negatívakról egyaránt. Apró, de lényeges különbség van aközött, hogy: hogy vagy és hogy: hogy érzed magad?
Még sajnos létezik az a kollektív sztereotípia, hogy az a gyerek jár pszichológushoz, akinek baj van a fejével. Szoktam hangsúlyozni, hogy én a „beszélgetős” néni vagyok, és aki hozzám jár, abban a „kiváltságban” részesül, hogy sokat beszélgethetünk. Mert az ma már kiváltság. Hogy majdnem egy órán keresztül a gyerek mesél, beszél, csacsog, kérdezem, majd nevetünk, gondolkodunk, játszunk. Nincs tanulás, szemrehányás, ítélkezés, elvárás, feddés, zaj, inkább csend, odafigyelés, elfogadás, kíváncsiság, együttérzés. Néha én is türelmetlen vagyok és gyorsabban szeretnék látni „eredményt”, aztán rájövök, hogy ebben a formában, helyzetben nem ez a cél. Nem az eredmény a cél, hanem elsősorban a biztonságos kötődés, amiben szabadon megnyilvánulhat és kiteljesedhet a gyerek. És ettől szinte valami csodaszerű módon oldódik, teljesedik, leszokik, alakul. Ha súlyosabb dolgokról és tünetekről van szó, akkor már klinikai szakembert, terapeutát érdemes felkeresni. De a tanácsadó gyermekpszichológus elsődleges feladata az, hogy megelőzze a nagyobb bajt. Ha van egy kicsi, akkor segítsen, beszélgessen. Ezért tenne jót minden gyereknek a pszichológusi beszélgetés. Ezt mondják a gyerekek is.
A szülőknek általában meg kell felelni, a tanároknak úgyszintén, a barátokról nem is beszélve. Főleg kisiskolás korban, ha nem olyan a gyerek, amilyen az „elvárt”, ha kilóg, ha más, akkor kiközösítik. Pl. ha túlsúlyos, lassú, vannak érdekes hobbijai (pl. sárkányok, kis állatok stb.), rendetlen, túl értelmes vagy kevésbé. Nagyon sok okot lehet találni arra, hogy „kilógjon” a sorból. Nagyobbaknál meg a piszkálás, cikizés, beszólás az mindennapos történet.
Az elfogadás, az elismerés és tolerancia nem korunk vezető érzelmi erősségei közé tartoznak sem felnőtt, sem gyerektársadalomban. Azt szoktam néha felvetni, hogyha tudatosan nem akarnánk fejleszteni, minél többet nyújtani tárgyban, élményben, külön és különleges órákban, akkor is fejlődne a gyerek azzal, amit lát. Mert utánoz. Beszédet, olvasást, gesztust, kütyühasználatot, érzelmeket és viselkedést.
Ha azt látja, hogy anya és apa este leülnek otthon egymással szembe és beszélgetnek a napi történésekről, megélt kellemes és kellemetlen dolgokról, majd együtt megvacsoráznak, akkor igényelni fogja a beszélgetést és bensőséges biztonságot talál otthon. Ha nem is az elején, vagyis akkor, amikor látja, akkor majd később, amikor „beérik”.
Ugyanakkor még ez sem biztosíték arra, hogy mindent megbeszél a szülővel. Akkor sem, ha nagyon jó viszonyban vannak. Pont azért. Mert a gyerek tudja, hogy a szülője azt szeretné, hogy boldog legyen. Hogy ne legyenek fájdalmai, kételyei, ne legyen szomorú, csalódott. És legtöbbször ez miatt nem mesél otthon. A lelke mélységeiről keveset. Mert az anyai szívnek bármi, ami fáj a gyereknek, ha kívül, ha belül, ugyanúgy fáj mintha sajátja lenne, vagy néha még jobban. Ilyen a természete.
Egy másik nagyon fontos tényező, amit kevésbé alkalmaznak a szülők, illetve a felnőttek, akik speciel nem ezzel foglalkoznak: hogy leginkább a gyerekkel történő dolgokra, cselekvésekre kérdeznek rá: mi volt a suliban? Mi történt veled ma? És a gyerek jó esetben elmeséli a történéseket, kevésbé jó esetben csak annyit válaszol, hogy semmi különös. Amire jobb rákérdezni az, hogy: hogy érzed magad most? Hogy érezted ma magad a suliban? Mitől jól, mitől rosszul, és akkor kezdődhetnek az „árnyalatok”. Az elején még kissé szokatlannak tűnhet ez a kommunikációs forma, de rövid időn belül bele lehet jönni. Hogy beszélgessünk az érzéseinkről, pozitívokról és negatívakról egyaránt. Apró, de lényeges különbség van aközött, hogy: hogy vagy és hogy: hogy érzed magad?
Még sajnos létezik az a kollektív sztereotípia, hogy az a gyerek jár pszichológushoz, akinek baj van a fejével. Szoktam hangsúlyozni, hogy én a „beszélgetős” néni vagyok, és aki hozzám jár, abban a „kiváltságban” részesül, hogy sokat beszélgethetünk. Mert az ma már kiváltság. Hogy majdnem egy órán keresztül a gyerek mesél, beszél, csacsog, kérdezem, majd nevetünk, gondolkodunk, játszunk. Nincs tanulás, szemrehányás, ítélkezés, elvárás, feddés, zaj, inkább csend, odafigyelés, elfogadás, kíváncsiság, együttérzés. Néha én is türelmetlen vagyok és gyorsabban szeretnék látni „eredményt”, aztán rájövök, hogy ebben a formában, helyzetben nem ez a cél. Nem az eredmény a cél, hanem elsősorban a biztonságos kötődés, amiben szabadon megnyilvánulhat és kiteljesedhet a gyerek. És ettől szinte valami csodaszerű módon oldódik, teljesedik, leszokik, alakul. Ha súlyosabb dolgokról és tünetekről van szó, akkor már klinikai szakembert, terapeutát érdemes felkeresni. De a tanácsadó gyermekpszichológus elsődleges feladata az, hogy megelőzze a nagyobb bajt. Ha van egy kicsi, akkor segítsen, beszélgessen. Ezért tenne jót minden gyereknek a pszichológusi beszélgetés. Ezt mondják a gyerekek is.
Powered by Flybuilt
