Híd a gyermekekhez

Akinek gyereke van, és aki gyerekekkel foglalkozik, tudja, hogy nem mindig könnyű a gyerekek lelkületéhez közel kerülni. Azt mondhatnánk, hogy minél kisebb a gyerek, annál könnyebb vagy minél nagyobb annál nehezebb, de valójában bármelyik korban sokszor nehézkes a folyamat. Akkor, amikor újszülött, csecsemő, nem beszél és csak sír és nem tudod kitalálni mindig, hogy mi baja. Vagy amikor kamasz és nem beszél, és nem találod ki, hogy milyen baja van.

Gyermekpszichológusként, pedagógusként több száz gyermeket hallgattam, figyeltem, vizsgáltam és „kezeltem”. Nem szeretem a kezelés szót, bár sokszor kérik a felnőttek, hogy kezeljem vagy Uram bocsá’ szereljem meg a gyereket. Mert a gyerek „szerelésre” szorul. Akkor hogyha nem a megfelelő normák, szabályok, elvárások szerint él és működik. Egy meglehetősen pörgős, káoszban lévő és rendetlen társadalomban elvárás az, hogy a gyerek legyen nyugodt, kiegyensúlyozott és rendes. A rendetlent úgy értem társadalmi szinten, hogy bizonytalan, nincsenek a helyén, a rendjén az értékek, dolgok, elvek. Egy példát hadd említsek, hogy a természetes Rend, vagyis a természet rendje szerinti hierarchiában a felnőtt irányítja és vezeti a gyereket. Tanítja, védelmezi, gondozza, irányt szab neki, megmondja, hogy mit lehet és szabad és mit nem. Ma egy négy, öt, hatéves gyerek is vezet(het)i a szüleit, bár tulajdonképpen bármilyen korosztályt mondhatnék.

Márpedig a korlátok, a határok és az irányok a gyerek számára úgy kellenek, mint a falat kenyér. Ha nincsenek, szétesik, szétcsúszik, elbizonytalanodik, és ami a legfontosabb elveszti a bizalmát a felnőttekben.

Mert ő valamikor úgy érkezett ebbe a világba és erre a földre, hogy lesz, aki utat mutasson neki és vezesse az élet nevű színdarabban. Hogy lesz aki a pirosra állj!-t mond, és a zöldre pedig zöld utat ad. De ha nincsenek ezek az útmutatók, be,- és elzárkózik és nem lehet hozzáférni a  belső világához.

Kétségbeesésében pedig fordul fűhöz-fához, de leginkább fűhöz. Az talán segít felejteni a kinti és benti káoszt és rendetlenséget. Belülről pedig legszívesebben felkiált(ana): „Anya segíts! Merre menjek? Mit csináljak? Nem mindig jó nekem az, ahogy én akarom, és ahogy én döntöm el! Rám kell néha hagyni, de nem mindig!”Nos, az a hagyjuk is rá meg ne is, irányítsuk is meg ne is, szabjunk korlátokat is meg ne is, ez egy állandó libikóka. A gyereknevelési tanácsok tömkelege áraszt el bennünket, és a józan paraszti ész pedig sokszor háttérbe szorul. Ezekben a helyzetekben többféle híd van a gyermekek megértéséhez és a hozzájuk való közel kerüléshez, mégis egyet szeretnék kiemelni.

Ez pedig a „rácsodálkozás” folyamata, művészete.

Az tény, hogyha valaki gyerekekkel foglalkozik vagy nevel, az egyik alapvető elvárható attitűd, hogy rendelkezzen némi gyermeki lelkülettel. De ha nem rendelkezik az sem baj, mert a gyermek szerencsére nagyon sok esetben kihozza a felnőttből. Ezért van az, hogy egy felnőtt életében beköszönő gyermeki „létállapot” teljesen új színezetet, hozzáállást, világlátást tud létrehozni. Elkezd a felnőtt gyermekszemmel látni és ránézni dolgokra –főleg az első pár évben – és ez valami rendkívül csodálatos élmény. Ahogy felfedezi a világot, az életet, a tárgyakat, embereket, állatokat az egy külön újjászületés.

Ahogy nő, ugyanúgy természetesen- sajnos vagy szerencsére – nőnek az elvárások is vele szemben és egyre csökkennek a gyerekre való rácsodálkozás pillanatai. Már megszoktuk, már tudjuk milyen, már megvannak a szokásai, rutinja, tudjuk mit szeret és mit nem, hogyan eszik, öltözködik és viselkedik.

A lényeg az lenne, hogy lehetőleg minél többször „elővegyük” és használjuk azt a fajta rácsodálkozásos hozzáállást, szemléletet mint kiskorában. Én legtöbbször akkor figyelem és nézek úgy, amikor beszélnek, vagy valamivel el vannak foglalva, bele vannak merülve valamilyen tevékenységbe, játékba. Csak nézem, és ahogy hallgatom, arra gondolok nagyon sokszor, hogy milyen egy csoda ez a gyerek. Ahogy kinéz, ahogy beszél, ahogy gondolkodik, amit érez, milyen kis csodalény. És ebben a rácsodálkozó, elfogadó térben a gyerek megnyílik, és csak csacsog és beszél és beszél. Nem mindenik és mindig, de általában igen. Nem aggatok rájuk címkéket, előítéleteket, sztereotípiákat, hanem hagyom, hogy megnyilvánuljon olyannak amilyen. Az így kellene, nem így kellene, jó lenne, nem lenne jó helyett azok a kérdések hangzanak el, hogy: Valóban? Miért így érzed, gondolod? Tényleg így látod? stb.

Hogyha szeretnéd, hogy a gyerekek, gyereked közel legyen és lelkileg érinthető, megközelíthető, ez az egyik leghatékonyabb híd hozzájuk, hogy az egyedi és megismételhetetlen lényük időben és térben a lehető legteljesebb és legkreatívabb módon megnyilvánuljon és megmutathassa nagyszerűségét számodra és a világ számára is. Ha minél többször csak úgy nézed és rácsodálkozol, hogy milyen ismeretlen csodával is állsz szemben, aki mindig ámulatba tud ejteni és meg tud ríkatni és nevettetni, fel tud dühíteni és le tud csillapítani.

Ha nem veszed elő rögtön a megszokott szöveget, hogy igen, mert te mindig, vagy te soha, hanem ránézel, és azt mondod: nahát! Ki gondolta volna? akkor létrejön köztetek egy olyan bensőségesség és harmónia, ami a pillanatokat valóban szentesíti.