A “mesés” gyermekkor varázslatai

„A mesék betekintést nyitottak számomra egy másik életbe, melyben valamilyen felszabadult, rettenthetetlen erő létezett, és egy jobb életről álmodozva cselekedett”.

(Makszim Gorkij)

Egészen a nem oly régmúlt időkig – csak néhány évtizedig visszanyúlva – az archaikus időktől fogva az ember egész életét átszőtte a mesék világa. Eredetileg nem a gyerekek kiváltsága volt, hanem a felnőtt lakosság életvezetéséhez, életviteléhez  tartozott hozzá szervesen. Ez így volt világ minden táján, „mióta világ a világ”, és van ahol még ma is így van, de ez egyre kevesebb.

Ha összegezni szeretnénk a mese lényegét és fontosságát, mondhatjuk úgy is, hogy nemcsak „kenyérrel él az ember”, hanem mesével is. Vagyis olyan táplálék léleknek, szellemnek – gyereknek, felnőttnek egyaránt – mint a betevő kenyér a testnek. E nélkül a lélek – ahogy a test is éhezik, elsorvad, megbetegszik e táplálék nélkül – ugyanúgy éhezik, elsorvad, depresszióssá válhat, megbetegedhet. Nem biztos, hogy meglesznek azok a lelki „tápanyagok” az emberben, a felnőttben, ha gyerekkorában kimarad hosszú távon a mesehallgatás, illetve olvasás. A mesefilm nézése nem helyettesíti ezeket. „ A látott mese nem mese”. (Dr. Vekerdy Tamás).

A rangsor ebben a sorrendben értendő: hallgatás, olvasás, nézés. Ha a mai kor vívmányait nézzük és „engedékenyek” vagyunk, akkor: hallgatás, nézés, olvasás. Hiszen tudott dolog, hogy alig várható ma el egy gyerektől (főképp felnőtttől!), hogy amíg a gyerek meg nem tanul olvasni, addig ne nézzen mesét.

Viszont hogyha „mesés” gyerekkort szeretnénk biztosítani a gyermekeknek, akkor – ahogy azt a szép magyar nyelvünk is kifejezi – sok-sok mesével kell körbevenni, elaltatni, megnyugtatni, bátorítani, célt és értelmet mutatni az életben való eligazodásban.

A mesék olyanok, mint a világítótornyok. Mutatják az irányt, a célt, a biztos pontot az olykor nyugodt, olykor háborgó élet „tengerén”.